A hévízi tó eredete azokra az időkre nyúlik vissza, amikor a Balaton környéki bazalthegyek és a Balaton is megszületett. A Pannon-időszak végén ugyanis vulkánok törték meg a Dunántúl arculatát A víz csodás hatását már őseink is ismerték.

A tavat tápláló forrás a vizet állandó mozgásban tartja. A mélyből feltörő víz állandó körforgást végez. A különböző irányú áramlások a víz állandó összetételét, kicserélődését, és az iszap könnyű részeit is állandó körforgásban tartják. Ez az állandó kavargás, az alulról felfelé irányuló erőteljes nyomás a tóban fürdőzőnek könnyed, lebegő érzést kölcsönöz. Az egyenletes és állandó vízáramlás jótékony hatással van a szervezetre, mert a fürdőzőket állandó, enyhe masszázsban részesíti. A tó vize gáznemű anyagokban gazdag: kénhidrogént, szénsavat, metánt és rádiumgázokat tartalmaz. A vízbőséges gáztartalmát fürdőzés közben az ember önmagán észleli, mert bőrén sűrűn “rakódnak le” az apró gázbuborékok. A képződő gázbuborékok a bőr ingerlésén keresztül az egész idegrendszer működését befolyásolják. A gázok a bőrön át felszívódva közvetlen kémiai hatást fejtenek ki. A kis mennyiségben szervezetbe jutó gázoknak életműködést serkentő hatásuk van.

Hévízi gyógyiszap

A hévízi iszap a maga nemében páratlan a világon. A gyógyító iszap (peloid) Hévízen valóságos ágyként béleli ki az egész tó belsejét. A 6-8 m-es tőzeget a feltörő víz forráskrátere fúrja át. Az iszap úgy képződik, hogy a forrás áramló vize a tozegtelepből finom részecskéket szakít le, s ezeket a maga vulkanikus iszapjával keverve, részint magában a tóban, részint a vízlevezető Hévíz-csatornában lerakja. Az iszapot tehát eredete alapján vulkanikus (fango = forrásüledék), és lápos (moor) iszapra oszthatjuk.